Kapunyitás előtt egy órával már sokan várakoztak a győri Rómer Ház bejárata előtt. Az előadó most nem valamelyik alternatív együttes, hanem egy művészettörténész, a televízió kincsvadászainak egyike: Fertőszögi Péter, a BÁV művészeti igazgatója.

Gondolták-e, hogy a Kincsvadászok műkereskedői kis túlzással celebekké válnak, miközben tudásukkal és egyéniségükkel a műtárgyakra tudják irányítani az emberek figyelmét?

Voltak kételyek. Én, a legidősebb szereplője ennek a műsornak azonban biztos voltam benne, hogy ha harminc év népbutítás után egy kereskedelmi televízió felvállalja a mindennapi környezetünkben is jelen levő műtárgyak, régiségek értékeinek a közvetítését, annak lesz közönsége. Annál is inkább, mert mindenkinek vannak kapcsolódásai ezekhez a tárgyakhoz: a budapesti polgárnak éppúgy, mint az egész életét falun töltő néninek, vagy a világot látott egyetemistának.

Mennyire ismerik fel a magyar emberek a tulajdonukban lévő kincseket, illetve mennyire tartják értéknek azokat a tárgyakat, amelyeknek legfeljebb a koruk figyelemre méltó?

Sajnos nem nagyon tudják megkülönböztetni egymástól a műtárgyat, a régiséget és a dekorációt. De ne csodálkozzunk ezen, régen nem volt tudatos ízlésformálás, művészetismeret, legfeljebb néhány lelkes rajztanár igyekezett gyarapítani az emberek tudását, formálni a szemléletét.

Mi vezérli, motiválja a műgyűjtőket? A szépség iránti igény, a tulajdonlás élménye, a sikeres befektetés reménye?

Az idősebb, ötven feletti gyűjtőket a szenvedély, melynek szerelmes rabjai lesznek, erős érzelmi kötődés alakul ki iránta. A harmincas, negyvenes korosztálynak már hűvösebb a viszonya a műgyűjtéshez, felülkerekednek a racionális gondolataik, és azt is átgondolják, hogy szükség esetén miként tudnak kiszállni belőle. A fiataloknak egy árverésen maga a biznisz jelenti az élményt.

A magyar képzőművészek közül kiket tart számon a világ?

Nyilván többeket tartanak számon, de igazán két világhírességünk van: Victor Vasarely és Moholy-Nagy László.

Meglep, hogy a világhírű magyar képzőművészek között nem említi Szalay Lajost, akinek a művészetét önnél kevesen ismerik jobban, s akiről egy kiállításmegnyitón úgy fogalmazott: Szalay Lajos sok tekintetben a magyar és az egyetemes grafika egyedülálló alakja. Pablo Picasso pedig azt írta Szalayról: Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz.

Szalayt, aki műfajának valóban a kivételes, megújító egyénisége, csak azért nem említettem, mert nem festő, hanem grafikus volt. A grafikák, a tusrajzok árai pedig sokkal alacsonyabbak, mint a festményeké. Szalay a saját tehetsége jogán lett ismert, mindenütt elfogadott, nagy formátumú művész.

Ha az ember járja vagy figyeli a világ leghíresebb galériáit, azt látja, hogy a kortárs magyarok közül egészen kitüntetett helye van Reigl Juditnak, Keserű Ilonának és Maurer Dórának…

Ők ismert és keresett alkotók a művészeti világában. Még nem tudható azonban, hogy mennyire lesz tartós és maradandó ez az érdeklődés irántuk.

Ön mint művészettörténész, vásárolt már hamis képet?

Persze, fiatalabb koromban velem is előfordult. Mielőtt az ember megvesz egy művet, nézzen alaposan utána, s érdeklődjön idősebb kollégáktól.

Ebben a bizonytalan világban jó befektetés-e a műkincs?

Műtárgyakba szerintem csak akkor fektesse az ember a pénzét, ha érdekli és érti ezt a világot, vagy teljesen megbízható tanácsadója van. Egyébként biztosabb az arany vagy a részvénypapír. A műtárgy nem egyik évről a másikra duplázza meg az árát, ha egyáltalán megduplázza. Gyakran 15-20 év is kell hozzá, hogy eladása komolyabb hasznot hozzon. Azt szoktam tanácsolni, hogy olyan tárgyat vegyünk, ami tetszik, és szívesen nézegetjük akkor is, ha hosszú időn át nem tudjuk jó áron eladni. Aki a szépség iránti vágyból, szenvedélyből, szerelemből vásárol, az nem csalódik.